Mint arról az első részben szó volt, először Malajziába mentünk. Az esős és szeles Malajzia után átkerültünk a napsütéses és csendes Indonéziába. A következő részben majd a forró és nyüzsgő Szingapúrról lesz szó. Mindezt három hét alatt tudtuk le, akkor, amikor 2017 elején eldöntöttük: sürgősen szükségünk van egy hosszabb vakációra, mert a 2016-os év tele volt nagyon kemény kihívásokkal és megpróbáltatásokkal. Márciusban így útra is keltünk: Bécsből a katari Dohán keresztül repültünk a Szingapúri Changi Nemzetközi Repülőtérre, innen pedig mind Malajziába, mind Indonéziába komppal "ugrottunk át".
Napfelkelte a szálláshelyünk teraszáról(Fotó: Laslavic Tímea)
Indonéziát szinte mindenki dícséri. Jogosan! Talán soha ilyen érdekes emberekkel nem találkoztunk eddig a szabadságaink során, mint most itt. Ebben a részben egy olyan emberről lesz szó, akit ha nem ismerünk meg - sokkal, de sokkal szegényebbek lennénk.
Történt, hogy beiratkoztunk egy kis horgászati programra. Azonban ennél sokkal, de sokkal többet kaptunk. Kinn, a nyílt tengeren töltöttük el az éjszakát. Egy olyan embert ismertünk meg, akire azóta is nagyon nagy szeretettel és tisztelettel gondolunk vissza. Olyan vacsorát fogyasztottunk el, amilyet még soha. Ennek a cikknek pedig az a célja, hogy arra buzdítson titeket is: keressétek meg az utazásaitok során az ilyen különleges embereket és helyeket. Gazdagabbak lesztek, ígérem. Nálunk - bár tudatosan szoktunk keresgélni - most valahogy ez a szerencsén múlott. Vagy talán a sors akarta így?
Rio a kényelmemről gondoskodik a napozáshoz(Fotó: Laslavic Tímea)
Ez a különleges ember, akit megismertünk, Rio. Még fogalmunk sem volt akkor, hogy mekkora egy arc, amikor délután eljött értünk a szálláshelyünkre. Tekerjünk egy kicsit vissza: Indonéziában egy nem túl felkapott szigetet választottunk ki, a Riau Islands térség és szigetcsoport egyik szigetét, a Bintan szigetet, azon belül is Teluk Bakau falut. Itt a szálláshelyünk egy Airbnb-s kunyhó volt, közvetlenül a tengerparton.
Éppen kint ültünk a saját kunyhónk teraszán, a saját tengerpart-szakaszunkon, és vártuk, hogy értünk jöjjenek azok, akiknél befizettünk a horgászatra. De mi úgy képzeltük, hogy a kunyhó hátulja felől érkezik majd meg a fuvarunk, azaz motoron vagy esetleg kocsival megyünk el a kikötőbe, és onnan csónakkal tovább, ki a tengerre. Erre egyszer csak egy csónakot látunk közeledni: direkt a teraszról vettek fel minket, szépen bementünk a vízbe, majd behúztak a csónakba és már indultunk is.
A csónakon Riót ismertük meg és az egyik munkatársát: a kolléga vezette a csónakot, míg Rio tökéletes angollal bemutatta saját magát és a kollégát is, majd röviden vázolta a programot. Őszintén szólva, egy adott pillanatban elgondolkoztam azon, hogy mit is keresek én ott: két idegen ember csónakjába szálltunk be, egy tök idegen helyen. Kinn voltunk a nyílt tengeren. Még úszni sem tudok. Vajon a párom meg tud védeni, ha baj lenne? (Még jó, hogy a szállásadónk tudta, hova és kihez indultunk el.) Amikor pedig kikötöttünk a kelongon, és ott még egy harmadik pasas is megjelent, hát kicsit stresszes lettem. Minden aggodalom elmúlt azonban, amikor kávéval kínáltak meg és leültünk beszélgetni.
Már itt kiderült, hogy egy fantasztikus embert volt szerencsénk megismerni. Először is, Rio - a halász! - tökéletesen beszélt angolul. Bár horgászni jöttünk, kávézás közben valahogy annyira belejöttünk a beszélgetésbe, hogy egyszerűen el is felejtettük, miért is érkeztünk. Amikor rápillantottunk az órára, kiderült, hogy... már vagy három órája kávézunk és beszélgetünk. Az idő csak úgy repült, fel sem tűnt, annyira klassz volt a beszélgetés. Szó volt mindenről. A világról, az emberekről, szerelemről, házasságról, vallásról... mindenről őszintén és nyíltan, mintha száz éve ismertük volna egymást.
Rio elsősorban egy rendkívül nyitott és barátságos ember. Elmondta, hogy azért nyitotta meg úgymond a kelongját a "közönség" előtt, mivel mindig is érdekelték az új ismeretségek és szívesen lát vendégül új embereket. Plusz szeretné ismertté tenni a halászok életét, életterét.
Elmondta azt is, hogy már harmadszorra házasodott, mert az első két felesége nem tudta megérteni és elfogadni az ő életstílusát: azt, hogy ő halász és sokat van kinn van a tengeren. Most végre egy olyan párt talált magának (aki egyébként kínai és Szingapúrban dolgozik), aki meg tudta érteni és el tudta fogadni őt. Elmondta, mennyire boldogok.
Meséltünk neki mi is magunkról, és rendkívül sok témát érintettünk. Rengeteg dolog érdekelte Európáról, az évszakokról, a télről, a mi szokásainkról, a munkánkról, a családjainkról. Sok-sok fotót mutattunk egymásnak. Ki gondolná, hogy egy ilyen minőségi beszélgetést ott, a tengeren, egy halásztól kaphat meg az ember? Erre soha nem gondoltam volna, pedig nem tartom magam felszínesnek.
Rio(Fotó: Laslavic Tímea)
A kelongon villany és wifi is volt, ráadásul egy fürdőszobával ellátott kis vendégszobát is berendeztek az egyik sarokban. Meghívtak, hogy aludjunk ott. (Ez benne volt a horgászati csomagban, de nem voltunk figyelmesek.) A meghívás még a csónakban elhangzott, ekkor még szinte kizárt dolognak tartottuk, de aztán a franc akart hazamenni. Ki tudja, lesz-e még lehetőségünk az életben kinn aludni a nyílt tengeren?! Beszélgettünk. Horgásztunk. Megvacsoráztunk. Ilyen friss halat még sosem ettünk! Akkor fogták ki a tengerből.
Rio veje és a hal, amit a vacsoránál elfogyasztottunk(Fotó: Laslavic Tímea)
Rio a vejével, Luckyval és még egy kollégával halászik a tengeren. Lucky beszél angolul, a kolléga nem. Ennek ellenére ott ült velünk mindig. Ők ketten készítették el a vacsorát, ami rendkívül finom volt. Boldogok voltak, hogy eszünk halat, mert - mind elmondták - nem minden vendégük fogyasztja. Ők erre is fel vannak készülve, vannak opciók, de hát egy kelongon a friss hal az igazi vacsorára.
Vacsora után tovább horgásztunk, kisebb-nagyobb sikerrel, a lényeg a kellemes helynek az élvezete volt. Lement a nap, csend volt és nyugalom, a kelongnak hol az egyik, hol a másik sarkában találtuk magunkat és folyton csak ment a duma. A végén már a holdfényben beszélgettünk, és csak a hullámok zaját hallottuk. A két kolléga lefeküdt, az egyikük kinn aludt a szabad ég alatt. A megérkezésünk után már egy pillanatig sem éreztem magam úgy, hogy nem lennék itt biztonságban. Rióval éjszakába nyúlóan beszélgettünk hármasban, a végén már egészen filozófikus témák is felvetődtek ott, a kelong fadeszkáin.
Na de pontosan mi is ez a kelong?
Itt érkeztünk meg(Fotó: Laslavic Tímea)
Halászlak, ami kinn van a nyílt tengeren és fából épült. Van olyan változata, mely úszik a tengeren (csónak viszi ki és húzza vissza, változó ideig áll egy-egy helyen), és van olyan, mely cölöpökön áll (ilyenen voltunk mi). Van olyan is, amely egy hídszerű sétánnyal kapcsolódik a szárazföldhöz. Egyik-másik csak halászatra szolgál, de van olyan, ahol ott lakik a halász egész családja, és olyan is, amelyik étteremként műdödik, hiszen olyan hálókkal vannak ellátva, amelyek a vízben vannak és ott élő halat tudnak tárolni a tulajok, így persze nagyon friss halat tudnak kínálni ebédre, vacsorára. Az általunk megismert kelong is fából épült. Rio erről is sokat mesélt, hogy ez mikor, hogyan és milyen fából készült, hogyan kell karbantartani, hogyan működik (villany, friss édesvíz, egyéb ellátások, hova kapják a postát stb.).
A szomszédaink(Fotó: Laslavic Tímea)
Nekem egy idő után feltűnt, hogy az építménynek van egy finom mozgása. Félve tettem fel a kérdést (nehogy hülyeséget mondjak!), hogy ez most tényleg mozog? Rio elmondta, hogy igen, persze, muszáj, hogy egy kicsit engedjenek a facölöpök. Ha nem lenne mozgásuk, rugalmasságuk a hullámokhoz viszonyítva, összedőlne az egész. Ez akkor volt a legérdekesebb, amikor nyugovóra tértünk; elég érdekesen aludtam, mert nemcsak éreztem a hullámok mozgását, hanem még egy finom kis nyikorgást is véltem hallani. Ennek ellenére korán keltünk. Én voltam az első, mert napfelkeltét akartam látni és fotózni - ekkor ejtettem bele a mobiltelefonomat a tengerbe...
Rio nemrég döntött úgy, hogy vendégeket is fogad a kelongján, melynek Bintan Black Coral a neve. Amióta mi eljöttünk onnan, láttuk az interneten, hogy sokat fejlesztette a vendéglátós részt (ami persze jó is, meg nem is). Talán úgy fogalmaznék, hogy mi a legjobbkor jártunk ott, amikor ez a dolog nem volt még annyira kiépülve. Bár nem hiszem, hogy elárasztanák a turisták a helyet, mert Rio világosan elmondta, mi az elképzelése az egészről: meg akarja hagy ni autentikusnak ezt az egészet, nem akar ebből meggazdagodni sem, továbbra is egy normális halászlak lesz, amely néha-néha nyit az emberek felé, hogy aki meg akarja ismerni közelebbről a kelongot és az indonéz halászok életét, meg tudja azt tenni, gazdagodva ugyanakkor egy különleges élménnyel.
Nemcsak snorkelingre van itt lehetőség, hanem mélybúvárkodásra is, Rio ugyanis profi búvár. Arról is mesélt, hogy vannak vendégek, akik cápákat is szeretnének látni, ha kimennek csónakkal a nyílt tengerre, merülés céljából. A nők pedig előszeretettel fotózkodnak a víz alatt a Nemo meséje után híressé vált vicces kis bohóchallal, amelyből van bőven a kelong tőszomszédságában.
Mi szeretettel gondolunk vissza Rióra és a kelongra. Az előző rész linkjét nekik is elküldtem, és ezt a cikket is el fogom, mert tudják is már, hogy lesz egy epizód róluk. Egyébként pedig azt tervezzük, hogy egyszer talán még visszatérünk...
A sorozat további részei:
Három hét alatt három ország Ázsiában - Összes
Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!
Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!
Harmincz Rita
